"Meséimben azokra az érzésekre építettem, amelyeket gyermekkoromban megéltem, és önéletrajzi emlékezetemből sikerült felidéznem.
A bennem lévő felnőtt faggatta a bennem lévő gyermeket és fordítva, a gyermek a felnőttet, hogy az akkor megélt érzéseket minél hitelesebben vissza tudjam adni.
Gyerekként sokáig féltem attól, hogy éjszakánként a boszorkány megcsiklandozza a lábam, nagyon rosszul esett, amikor édesanyám eldobta a kis döglött egeret, amit hazavittem, hittem, hogy csak engem követ a hold, dühített, hogy miért kell megennem azokat az ételeket, amelyeket nem szeretek, miért kell különböző szabályokhoz alkalmazkodnom.
(...)
Meséimben Tündérbogyó segít Lillának az ehhez hasonló érzéseket kifejezni, megérteni és elfogadni. Nem oktat ki, nem mondja meg, mit kell tenni, csupán ott van Lillával örömében, bánatában, magányában, együtt érez vele, ha szomorú, és soha nem kéri tőle azt, hogy ne sírjon.
Elismeri csalódottságát, megérti és visszatükrözi érzéseit, törődik a szükségleteivel, és támogatja őt döntéseiben."